Emlékszünk még 2007-ből a Tesseract nevű, sokkoló tanulmány-járműre? Persze nem lett belőle semmi, de mint a legtöbb hasonló cuccnak, az egyes alkotóelemei – ha sok év távlatából is – újra meg újra visszaköszönnek. Hiszen idén széria jármű lett a Yamaha Tricity három kerekű robogója, amelynek első futóműve könnyen lehet hogy az egykori futurisztikus tanulmányon alapszik. Az iwataiak a jelek szerint komolyan gondolják a dönthető többkerekűek irányzatát, hiszen a közelmúltban leleplezték az MWT-9 tanulmányukat is – amely várhatóan a nagyon közeli jövőben szintén megjelenik majd a szalonokban. Jelen cikkünk alanya azonban túltesz a háromkerekűeken: az OR2T ugyanis négy abroncson gördül!
Jól látható, hogy ez nem egy szériagyártásra előkészített valami, csupán kísérleteznek magával a koncepcióval. Az is tisztán kivehető, hogy az első futómű mechanikailag a fent említett triciklikéhez hasonlóan van megoldva: nincs benne bonyolult hidraulika, hanem egy sima lengőkaros cucc. A nagy kérdés az OR2T hátulja – azt ugyanis nem tudjuk, hogy miként kreálták meg a mérnökök.
A konstrukció előnye kétségtelen: itt már mind a két tengelyen kétszeres tapadófelülettel gazdálkodhat a pilóta, mint egy hagyományos motorkerékpár esetében. Tudom hogy sokan fognak hörögni, miszerint „ez már nem igazi motorkerékpár és nem adja a fílinget”, de biztosan ki merem jelenteni: tévednek. Persze kívülről több mint furán mutat a holmi, de menet közben mindebből semmit nem érez az ember – ez biztos. Elöl dupla kerékkel rendelkező járműből több félével is volt szerencsém menni – ott sem veszed észre motorozás közben, hogy eggyel több kereke van. Legfeljebb akkor, amikor azt hiszed, hogy most meg fogsz csúszni – aztán mégsem.
Az ellenérvek között ott van még a megnövekedett tömeg is. A hidraulikát nélkülöző viszonylag egyszerű kialakítás némi könnyűfém alkalmazásával viszont nagyon könnyen kivédi ezt a problémát is – a Tricity sem különösképpen nehezebb mint kétkerekű társai. Az OR2T teljes értékű kerékméretei (nem holmi 12 colos robogóabroncsokon gurul) és rugóútjai egy kiválóan vezethető járművet vetítenek előre. A magam részéről nagyon drukkolok, hogy egyszer széria legyen, és mehessek vele. Persze azt is reméljük, hogy addigra megszépül majd…
A tapadófelület kétszeres de maga a tapadás nem, mert az a súrlódó felület és a súly szorzatából jön ki (meg persze az érintkező felületek közötti súrlódási együtthatóból). Alapállapotban egyensúly van, kétszeres felület, fele súly.. summa ugyanannyi. Kanyarban természetesen más a helyzet, belépnek a vektoriális erők, a súly és a centrifugális erők összege már nagyobb és a nagyobb felülettel többet is tapad.. de meg sem közelíti a kétszerest.
Amit biztosan tudok, hogy az MP3 (azzal motoroztam elég sokat) olyan brutális tapadástöbblettel rendelkezett, hogy azt el nem lehet képzelni, amíg nem éli meg az ember. Konkrétan hóban lehetett dönteni a motorral. Nyilván nem nagysztenderig, de meglepő módon. A bekormányzásokat ésszel kezelve soha meg nem csúsztam. A hátulja meg közben ment össze-vissza.
Egyszer estem el vele majdnem: hókásás úton kanyarodtam, és volt keresztben egy nagy (2×1 méteres) acél fedlap. Az eleje azon is rezzenéstelenül átment, a hátulját viszont úgy eldobta, hogy kis híján csúszás lett belőle. Valószínűleg csak a szerencsén múlt, mert már a nagysztenderen támaszkodott a tricikli, amikor leért a hátsó gumi az aszfaltra…