Más a helyzet, mint 2010-ben. Ezeket a sorokat – ellentétben a tavalyi “live” postokkal – utólag írom. Idén nem vittem magammal gépet, nem volt alkalmam minden este frissiben megírni az élményeinket. Kezdetben próbálkoztam audioblog készítésével, két bejegyzés van is a telefonomban, de a harmadik naptól az is elmaradt. Így inkább maradnak az emlékek. Nagyjából végeztem 700 fotó megcímkézésével és szortírozásával, ezekre és a GPS tracklogokra támaszkodva teszek kísérletet a 2011-es Határon-Túra élményeinek sorokba öntésével.

11 nap és 2500 kilométer élményeit szeretném kronológiai sorrendben megosztani Veletek. A beszámoló két nagyobb részre tagolódik, a kifelé út egyben az “inverz” pályabejárás, és maga a túra. Társam volt mindvégig István (Motor2), a túrán csatlakozott hozzánk Jimy (Motor1). No és ne feledkezzünk meg a két BMW-ről és a Hondáról sem! No meg a majd 200 emberről (túrázók, szervezők, segítők, barátok, melegszívű kedves emberek…)

2011. augusztus 10, szerda

Reggel öt órakor startoltunk, stílszerűen a Kossuth térről, a Parlament elől. Derengő hűvösben indultunk el délnek, Soroksáron át Dabas irányába. A napfelkelte vakító fényei oldalról értek minket, de a bearanyozott táj és az elhagyatott utak már rögtön az első kilométereken jóleső érzéssel töltöttek el. Istvánt követtem, mindkettőnk GPS-ében a pontos nyomvonal, amelyet ellenkező irányban teljesítettünk. Andalítóan nyugodt tempóban szeltük a Kiskunság útjait, rekordfogyasztást mértünk a GS-eken. Reggelizni egy kevéssé hangulatos helyen álltunk meg 8 óra körül, de a kényelmes pad és a friss péksütemény ízvilága kárpótolt mindenért. Kecskemét után egy déli irányú vargabetűvel érkeztünk Szarvason át Méhkerékre, a határátkelőhöz.

Óraállítás a motoron, GPS-ben, fényképezőben, karórán, telefonon. Pár szó szeretteinknek roaming nélkül és irány Nagyszalonta és a Pádis. Egy tankolást elnéztünk a pádisi letérő előtt, így vesztettünk egy szűk órát, de itt még nem gondoltuk, hogy hiányozni fog. Teli tankokkal és várakozásokkal telve már délután három után csapattunk felfelé a hegyekbe. Csak óvatosan mertem benyögni a rádióba, hogy a szürke felhők látványosan gyülekeznek felettünk, mert István szerint vonzom az esőt. Végül igaza lett. Egy órával később, épp mire a murvás-földes szerpentinhez érkeztünk, már elő kellett venni az esőruhákat. Innentől késő estig le sem vehettük…

Ez azonban egy pöttyet sem szegte kedvünket, vidáman faltuk a kilométereket felfelé, jó 1000 méter szintet emelkedve bőven öt után értünk fel a Pádis-tetőre. Szabadon legelésző lovak társaságában kedves magyar autósoknak segítettünk megtalálni a helyes utat, GPS nélkül igencsak könnyű eltévedni a pádisi utacskák útvesztőjében. Este kilenc körül már lent voltunk a hegyről, Gyalunál elértük az E60-as utat és vettük az irányt tovább Keletnek. Az előre lefoglalt szállás innen még majd 200 kilométerre volt, csepergett és esteledett. A 40 kilométernyi autópályán még átcsavartunk, de délnek fordulva Gyulafehérvár felé feladtuk.

Sosem tettünk korábban ilyet, de most kényszermegoldásként egy egyszerű, már-már puritán útszéli motelben álltunk meg éjszakára. Fél tízkor cuccoltunk fel a szobába, előre kicsengetve a 70 lejt elfogyasztottunk egy fél tucat mics-et kenyérrel és mustárral és hamar nyugovóra tértünk. Közepes minőségű zuhanyzó, közepesen tiszta ágy, néhány román nyelvű TV csatorna és áporodott levegő – ennyi jutott az első nap estéjére a jóból.

A következő oldalon folytatódik a kifelé vezető út. Lapozz!