Hányszor fordul elő, hogy az egyébként közel 300-ra képes motoroddal akárcsak kétszáz fölött kanyarogsz egy jobb szerpentinen? Cseréltél már gyertyát félnapos programként egy agyonzsúfolt testű sornégyes sportmotorban? Alig bírod fizetni az üzemanyagot, és a sárga csekkeket? Ha a motorozásból csak a felhőtlen élvezetet tartanád meg, és a nyűgösebb részeket dobnád, akkor a supermono kategóriát neked találták ki! Olcsón fenntartható, gyerekjáték terelgetni, a karbantartásra sem megy rá minden időd és pénzed, és kifújhatod vele a nagyarcok orrát. No de mi fán teremnek ezek különleges motorok, amik ennyi előnyős tulajdonsággal bírnak? Lássuk hát!
A supermono építésnek két alapvető iránya van. Az egyik: sportmotoros vázba szerelni egy jó kis egyhengeres blokkot, míg a futóművet meg minden perifériát eredetiben hagyva. A másik, ami az utóbbi években terjed: egy krosszgéphez veszünk kitet, amiben módosított futómű, kormány, idomok, és minden egyéb található – amiktől aszfaltorientált lesz a gép, de a váz és a blokk az eredeti marad. A második módszer azért is népszerű, mert így relatív kis befektetéssel két motorunk is lesz. Erre már régebben rájöttek az okosok, és elkezdtek ilyen gépeket összerakni – mert a könnyű, agilis vasak akkoriban inkább a kétüteműek voltak, azonban nem mindenki szereti/érti azoknak minden nyűgjét – míg egy nagy négyütemű erőforrással nagyságrendekkel kevesebb barkácsolni-való van. Maga a kategória a kilencvenes években terjedt el, a Sound of Singles-ből kifejlődve. Igazából ez az egyik legolcsóbb módja a pályaversenyzésnek, ha gyári összetevőkből építkezünk, és nem az európai élmezőny a cél. Azonban egy versenyképes géphez kőkemény prototípus váz, méregdrága futómű, valamint szénné reszelt blokk szükséges, mert a supermonok élvonalában már elgurult a gyógyszer rendesen.
Az európai supermono osztály négyütemű, egyhengeres motorkerékpárokból áll, maximum 800 köbcentivel, minimum 95 kilogramm súllyal. Érdekes, hogy a brit supermono szériában elvileg nincs felső határ, ezzel is szabadjára engedve a természetes szelekciót… Ezek a minimál-szabályok nagyon kreatív vasakat és néha szuper pályagépeket eredményeztek. Láthatunk légolajos XR-t, rengeteg 660-as Yamaha és KTM-Rotax blokkot, és igazi dinoszauruszokat Suzuki Dr Big 750-800 köbcentiméteres erőforrással építve. A könnyű és fürge vázakat Angliában, Németországban, Olaszországban, Hollandiában és Japánban gyártják olyan nevek, mint Tigcraft, Spondon, Harris, BMR, Ducati, Nico Bakker és mások. A sokszínű műhelyfelsorolásból is látszik, hogy itt még jobban számít a kreativitás, mint a temérdek lóvé. Sokkal inkább, mint a négyhengeres szériamotorok agyontuningolt, méregdrága kategóriáiban.
Már a stílus fénykorában is készült gyári supermono, a teljesség igénye nélkül a Gilera Saturno három méretben is: 350-500-600 köbcentis erőforrással. Az MZ a 660-as Motori Minarelli blokkal próbálkozott Skorpion néven, és készült naked-, utcai sport-, és egy CUP replika is, amely egyszemélyes, full idomos, USD villával felszerelt kisszériás változat volt. A hangvillások az SZR 660 nevű géppel próbálkoztak a könnyűsúlyú kanyarvadászok között – ugyanazzal a Minarelli blokkal, mint az MZ. Ez egy meglehetősen jól sikerült darab, a mai napig sokan keresik és szeretik, mivel megbízható motorja, feszes váza és futóműve minden utcai körülmények között kiszolgálja a divatos ruhába bújt mini sportmotort. Persze a Ducati sem maradhatott ki a különleges kis sportmotorok bulijából: csináltak egy abszolút versenyképes gyári supermono-t, ami miután végignyerte a különböző bajnokságokat, eltűnt a süllyesztőben, nagyszériás sorozatgyártás nélkül (néhány éve egy rajongó kisszériában építette a modellt). Volt még a Gilera-nak egy 600-as aluvázas supermonoja – a Piuma – ami külsőre az akkori GP motorokat idézte (és nagyon hasonlított a 125-ös SPII-re).
A digók legnagyobb legósa, a Bimota sem akart kimaradni egy pénznyelő buliból (szokásuk szerint), és váratlan lépéssel a BMW-Rotax 650-esével megépítették BB1-et. Végül nem mehetünk el a pár éve minden nagyobb kiállításon mutogatott Cagiva Mito 500 mellett, amelybe egy Husky blokkot dugtak, és valószínűleg a haldokló gyár agyának oxigénhiányos fantáziálásából születhetett a neuronok fuldoklása közepette. Ezeknek az olasz vasaknak az volt a közös vonása, hogy simán lehetett volna ésszerű áron gyártani, de nem lett belőlük semmi.
Ebből is látszik, hogy az elmúlt nagyjából húsz évben sokan sokféleképpen értelmezték a gyári supermono jelentését, aminek az lett az eredménye, hogy nem sok versenygépet építettek gyári alapra. Ez azt is jelenti, hogy az osztálynak önmagában kellett ellennie – gyári támogatások nélkül. A relatív olcsóság miatt a kategória kiváló táptalaja volt a jövő négyütemű rájdereinek, arról nem is beszélve, hogy ez az egyetlen prototípus kategória, ahol a versenyzők tapasztalatokat szerezhetnek négyütemű motoron váz- és futómű-beállításban. Ami a blokkokat illeti, egy egész rakás féléből szoktak válogatni az építők. 1996-ban és ’97-ben a Yamaha és az Over csapat uralta a pályákat, 1998-ban Katja Poensgen nőként verte szét Európát Suzuki blokkal egy BMR vázban, 1999-ben Per Olov Ogeborn Rotax blokkos UNO GDM-mel csatázott nagyokat a BMW motoros Tigcraftokkal, míg 2000-ben az MZ nyert EB-t. Ebből a heterogén felsorolásból is tisztán látszik, hogy mennyire számít a blokk, a váz és a pilóta egysége, no meg a jó beállítások. Éppen ez a változatosság adja a supermono sava-borsát. Ráadásul időközben kifejlődött egy új kategória 450-es blokkokkal, gyakran meghagyva a krossz vázat is: ezt minimoto-nak vagy Super Single-nek is hívják. A 450-esek élvezetes menést produkálnak kanyargósabb pályákon, és belépőként szolgálhatnak a fiatalabb pilótáknak.
Már jó néhány éve, hogy Roland Sands megvalósította a Supermoto atyjának, Gavin Trippe-nek legújabb álmát. Az RSD Super Single koncepció alapja az volt, hogy csak az USA-ban az elmúlt években százezres mennyiségben keltek el 450-es krosszgépek, és Trippe víziója szerint ebben a tengernyi terepmotorban rejlik a sokak által elérhető pályamotorozás újjászületése. Sands maga is AMA 250 GP bajnok volt, így pontosan tudja mitől döglik a légy ebben a méretben. Előre 3.5-es, hátul 4.5-es felniket, szimpla féktárcsákat dobott a terepmotor alapra, és a bemutatópéldányra egy ZX-6R villáját lógatta. 22.9 fokos villaszöget kapott 98 milliméteres utánfutással, ami egészen GP-gépes tulajdonságokkal ruházza fel a koncepciót. A kitalálók szerint két guriga környékén megáll egy ilyen pályagép, de hogy ezt donormotorral együtt értik, vagy csak a cuccokra, az homály. Mindenesetre ha ezzel komolyan lehet versenyezni is, akkor ahhoz képest sehogy sem drága.
Manapság egyre többen rájönnek, hogy a gyári krosszgépek váza és teljesítménye alapban elég pályaversenyzéshez is, így komplett kiteket kapni, amelyekkel könnyen és gyorsan átalakíthatóak a sártúrók kanyarkirályokká. Többek között Roland Sands-ék csinálnak ilyen kompletten megvásárolható kis 450-eseket, amik nem csak hibátlanul mennek, de vagányul is néznek ki. Manapság komoly mozgolódás zajlik a sportosabb gyártók háza táján, többek közt a Ducati készül valamivel, és a KTM pedig már az asztalra is csapott – ami nem is árt, mert az elmúlt évek teljesítményhajhászása közben valahogy elfeledkeztek azokról a motorosokról, akik nem az egyenesekben akarják kiélni magukat, hanem egy olcsóbban fenntartható élménymotort akarnak. A 125-ös GP kategória halála miatt a jövő egyértelműen a supermonoké! Kíváncsi leszek, mikor jönnek a japán 250-es sportgépek, végre nem valami allrounder blokkjával.
A Mototech KTM egy már-már gyárias minőségű dizájnnal megáldott építés, ami a 690R Duke-on alapul, és amiben a világ legerősebb egyhengerese köré pakoltak egy komplett sportmotort. A szuperkönnyű anyagok és a minimalizmus eredménye egy 125 kilogrammos versenygép, alapban 70 lóerővel. A kompletten megvásárolható kit Ram Air rendszerrel is ellátott szénszálas idomokból, sportmotoros kezelőszervekből, a segédvázban található tankból és a futómű átalakításhoz szükséges alkatrészekből áll. Megjelenésekor már sejteni lehetett, hogy pozitív fogadtatása esetén gyáriban is bepróbálják majd a sógorok a témát, és így is lett: megszületett az RC125, 200 és 390 köbcentiméteres supermono család, műszakilag a hasonló hengerűrtartalmú supermotókkal közös alapokon. Végre lehet kanyarogni, és nem csak kezdőknek tervezett kis köbcentis gyári sportmotorokkal!
A Ducati Supermono megér egy kis elkanyarodást irányába: összesen 67 darab épült 1993 és 1997 között, természetesen Pierre Terblanche által rajzolt ruhában. Akár a 916 előfutáraként is tekinthetünk rá, sok formai és technikai megoldás visszaköszön a későbbi világverőn. Mindössze 122 kilogrammot nyomott a kecses pályagép, 76 lóerőt préselt ki magából az egyetlen 549 köbcentiméteres henger. Tízezreses fordulaton, ez majdnem 230 kilométer/órára volt elegendő! A blokk egy mezei Ducati L2-es, csak lekapták róla a függőleges hengert, helyette belevarrtak egy kiegyensúlyozó tengelyt és kész. Mint az eredményei mutatják, a motor megbízható és erős volt, a digók megcsinálták a tutit! Miután ’94-ben második lett, 1995-ben Robert Holden megnyerte vele a Man TT supermono kategóriáját, sőt ugyanebben az évben a nem kevésbé hírhedt NW200-ast is. Mint már írtam, ennek a motornak egyetlen hibája volt: soha nem készült belőle utcai kiadás.
Ezt a csorbát köszörült ki Alistair Wager, volt AMA Ducati csapatvezető, aki valószínűleg a duki egyhengeresének legnagyobb szakértője, ugyanis az elkészült 67-ből, hússzal volt dolga pályafutása során. Alistair szerint nagy hiba volt utcára nem kiadni a gépet, és elhatározta: megteszi, amit a vörösök ki tudja miért kihagytak. Így megkereste a gyárat és bevásárolt kiegyensúlyozótengelyekből, forgattyúsházakból, ám a henger- és a hengerfej már a 999R-ről került a blokkra, és speciális Pankl titán hajtókar segítségével a löketet is megnövelte – így a hengerűrtartalom 595 köbcentiméter lett. A váz az eredeti másolata, azonban 4130 króm-molibdénből, minimális változtatással készítve. A műszerfal a 749/999 tesókról érkezett. Ezzel az összeállítással már 88 lovat adott le a gép főtengelyen, aminek utcai kiegészítőkkel 134 kilogrammot kell csupán mozgatnia! Ha leküzdhetetlen vágyat érzel egy ilyen csoda birtoklására, elméletileg rendelhetsz az úriembertől, miután kiégetted a több mint tíz gurigás vételárat.
Nem utolsó sorban a Honda is kivette a részét a kilencvenes évek nagy supermono-felvillanásából – kihozta a 644 Supermono-t. 1995-ben mutatták be a koncepciót, és annyi látszik, hogy a -khm- fenntartható blokk köré igen finom vázat és futóművet csavartak.
Összességében látszik, hogy mindig is megvolt az igény a megfizethető árú és jól motorozható élménygépekre. Örömteli, hogy a gyárak a kilencvenes évek első nagy hulláma után ismét felfedezni vélik a supermono stílust. Remélhetően a jövőben számos ilyesfajta izgalmas géppel találkozunk majd, amelyek a motoGP farvizén újra divatossá válnak és átkerülnek az utcai motorok világába!
Cimkék:
Jules Verne híres regényének alapötletét ma is izgalmas kihívássá lehet tenni. Például ha a Föld körbekerülésére egy villanymotort választunk.
Elolvasom »Jelenleg éppen a BMW motorkerékpároknál fut egy visszahívás, amely sok járművet érint. Vajon milyen szemmel érdemes nézni az ilyen történeteket?
Elolvasom »A plexivel felszerelt, vagyis túrázásra is alkalmas sildes bukósisakok igen népszerűek manapság. Az X-Lite X551 modelljét alaposan kipróbáltuk.
Elolvasom »A Harley-Davidson Street Rod a márka többi modelljéhez képest pofátlanul olcsón kelleti magát. De vajon elég ez az üdvösséghez?
Elolvasom »A V4-es superbike kategóriában az Aprilia messze megelőzte versenytársait. A különleges RSV4 legvadabb, RF változatáról olvasónk számol be.
Elolvasom »Magyar ember építette és olyan élményeket képes adni a BMW K1200S Schwenker oldalkocsis fogat, amely semmilyen más motorhoz nem is hasonlít.
Elolvasom »