Torockó, az ékszerdoboz

Érkezésünkkor már szürkült, így a városkát másnap reggel, a felkelő nap fényénél vettük alaposabban szemügyre. Torockó az Erdélyi-középhegységben a Székelykő és az Ordaskő szűk völgyében helyezkedik el. A hegyek miatt a Nap kétszer kel fel, hiszen reggeli pályáján egyszer – miután fénye beragyogta a völgyet – még visszabújik a hatalmas sziklák mögé. Az 1’117 méter magas Székelykő egykori vára arról vált híressé, hogy a tatárok nem tudták bevenni, és a török rohamainak is hosszasan ellenállt. Mára a várnak csupán az alapjai láthatóak a hatalmas sziklán, amelynek megmászásáért a Forrás Borozóban minden vállalkozó szellemű oklevelet kap – konkrétan a fent már emlegetett Szilvesztertől, akihez mi még biztosan visszatérünk egy komolyabb, egész estés áfonyapálinkázásra.

A város másik különlegességét az épületei jelentik: szinte teljesen egyforma, fehér házakból áll, amelyeken zöld zsalugáterek találhatók. Hihetetlenül jó érzés volt reggel sétálgatni egy nagyot. Szállásadónk, Nusi Néni szerint most mintegy hatszáz magyar és hatvan román lakja, ő maga például már nem is tud románul. Írni pedig iskolás éveit leszámítva nem is tudott. A Wikipedia hasábjain nagyobb népességről olvashatunk, igaz, az 1992-es adat – azóta pedig igen jelentős az elvándorlás, főleg mióta bezárták a nagyenyedi konzervgyárat, amely a környék egyetlen jelentős munkalehetőségét biztosította. Ezzel együtt Torockóra jönni valódi felüdülés minden szempontból – legközelebb biztos, hogy hosszabb időt töltünk majd itt.

A nagy klasszikus: a Transfogaras

Nagyenyedtől Blaj (Balázsfalva) és Medias (Medgyes) felé vezetett az utunk, majd egy egészen rövid szakaszt kellett megtennünk az 1-es főúton (irdatlan kamionforgalma miatt kerülendő). Ez az etap semmi különlegeset nem nyújtott, azonban amikor Cartisoara felé lekanyarodunk az 1-esről, már szembenézünk a két és félezer méteres hegycsúcsok irdatlan láncolatával.

Minden valamirevaló romániai motoros túrának része a Déli Kárpátokon átvezető klasszikus, meseszép hágó, a 7C jelű út, amelynek csúcsán egykoron Nikolae Ceausescu nyaralója állt. A kicsivel 2’000 méter fölé vezető út tetején egy csodaszép kis tavacskára épülő étteremben lehet elkölteni egy gasztronómiailag cseppet sem kiugró, egyébként azonban valódi élményszámba menő ebédet, vagy legalább meginni egy kávét vagy bambit.

A hágóról Dél felé haladva néhány éve még értékelhetetlen minőségű úton vergődtünk le a Vidraru tóhoz, amely a legtöbb hasonló romániai társához hasonlóan duzzasztással jött létre. A jó tíz kilométer hosszú tó végénél egészen testközelből meg is lehet csodálni a gigantikus vízmennyiséget tartó masszív gátat. Jó hír, hogy az aszfalt minősége egy-két kátyúsabb százmétert leszámítva teljesen korrekt minőségű – az utak minősége általában hihetetlen módon javul Romániában -, így már bármilyen motorral bátran meglátogatható.

Az elvarázsolt panzió

Második napunk egy igazán különös szállás kapcsán mindenféle élményekkel zárult, amelyeket pusztán a vicc kedvéért el kell meséljek. Célunk a 7A jelű úton a Vidra tó elérése volt (másnap), így Brezoi után elkezdtünk panziót keresni. Valószínűleg eltúlzott igényeink voltak, hogy egyazon helyen szerettünk volna aludni és enni valamit, mert sokszori próbálkozással sem leltünk ilyenre. Végül az úttól elég combosan felmotorozva egy nagyon szép (és tekintélyes méretű) faházhoz jutottunk, amelynek gazdája beszélt angolul, és teljesen természetesen igennel felelt az étterem iránti tapogatózásunkra.

Megalkudtunk a szobára, amely 15 perc múlva lett készen (később rájöttünk, hogy sebtiben takaríthatták ki és húzhattak ágyneműt), majd odahoztak egy román étlapot, és megkérdezték, roston csirke jó lesz-e? Igennel feleltünk, mert éhesek voltunk, köretnek pedig csak salit kértünk. Erre a fenti fotón is látható robogó (négyütemű bringa volt, de leszakadt kipufogóval, így az egész völgyben lehetett hallani, amikor húztak rajta egy kövér gázt) azonnal beindult, és a tulaj számos kifutófiújának egyike megindult a falu felé. Rövidesen visszatért, hozott csirkét, paradicsomot, uborkát és egy üveg étolajat. Közben megbeszéltük, hogy rántottát kérünk reggelire, mire azonnal lerobogóztak tojásért.

Halkan jeleztük, hogy nincs víz a csapban, de biztosítottak, hogy vacsora végére megoldják. Meg is oldották, már csak a meleg vizet nem – de azért már nem is szóltunk. Életünk egyik legízetlenebb vacsorájának elfogyasztása után érdeklődtünk némi sörért – perceken belül már ment is a falu irányába a sárga robesz nyélgázon, és rövidesen jött vissza egy rekesszel. Behűteniük már nem sikerült, úgyhogy hideg narancslevet kellett belekevernem – nem is lett rossz! Ha már a víz nem volt meleg a fürdőben, legalább a sör kompenzálta… A legszebb azonban az elhagyatottnak hitt szálláshely késő esti benépesülése volt: a vacsi vége felé jártunk, amikor is befutott vagy tizenöt munkás külsejű figura, akik szemmel láthatólag állandóan itt tartózkodtak. Volt köztük három igazi pópa is fekete ruhában, süvegben, nagy fehér szakállal. Ők mindenesetre hoztak maguknak hideg sört – tudhattak valamit!

Van olyan hágó, amelyhez képest a Fogaras ipari tanuló… Jön a Transalpina!