Nagyon szeretem Erdélyt. Sajnos sokkal kevesebbszer jártam ott, mint szerettem volna – három vagy négy alkalommal összesen. Szívem szerint minden évben legalább egy 5-6 napos túrára elmennék oda, mert valahogy sokkal inkább átérzem az egész magyarság-tudatot, mint itthon, a hivatalosan Magyarországnak nevezett területen. Minden ottjártamkor, amikor az erdélyi magyarokkal beszélgethettem, igazán magyarnak éreztem magam. Annyira csodálom, ahogy ezek az emberek közel száz évvel az elszakítás után is képesek voltak megmaradni tiszta és őszinte magyaroknak.

Ezért is ugrott be, amikor Dezső barátommal felvetődött egy néhány napos túra gondolata, hogy vegyük Erdély felé az irányt. Dezső örömmel beleegyezett, de a tervezést, az útirány kitalálását rám bízta. Én pedig egyből egy komoly dilemmával szembesültem. Mivel pár éve közösen jártunk egy nagyobb csapattal a Transalpinán, oda nagyon szerettem volna visszamenni. Ha már arra járunk, akkor a nagy klasszikust, a fogarasi átjárót se hagyjuk ki. Viszont mivel négy napnál többet nem tudtunk az útra szánni, dönteni kellett: vagy az “igazi” Erdély, vagy a Déli Kárpátok. Krisztián barátom ajánlotta a Torda közelében levő Torockót – azt mondta, igazi ékszerdoboz, olyan különlegesség, amiből csak egy van a világon -, lassan kialakult a terv: az annyira szeretett Hargitát és a Székelyföldet kihagyva a déli részre helyezzük a hangsúlyt.

Nehéz kezdetek…

A túra igazi ezer sebből vérzősen indult. Azzal nyitottam, hogy indulás előtti késő este rádöbbentem: navigációs segítségem, a kis Garmin Oregon teljesen felkészített állapotban (térképek, útvonalpontok, útvonalak, minden rátöltve) szüleimnél maradt. Balatonfüreden. Oké, megyek térképpel, úgyis egyre jobban kedvelem a navigációnak ezt a klasszikus változatát. Azután az indulás reggelén sikeresen felborítottam a motoromat, pedig már teljesen be volt pakolva, sőt járt is. Ez után viszont nem indult be. Gondoltam, meghalt az üzemanyagszivattyú, 123 ezer kilométernél végül is miért ne? Mert csak forgott az önindító, de más semmi. Gyorsan lekaptam a borítást, és hívtam Ekot, hogy miként is kell rövidre zárni. Megkérdezte, mi történt, meg hogy melyik oldalára borult, illetve hogy mennyi üzemanyag van benne. Miután megtudta, hogy jobbra borult és alig van benne benzin, javasolta, hogy fektessem a bal oldalára, és utána próbálkozzak megint. Láss csodát, a BMW egyből be is indult!

Amikor megérkeztem a találkozási pontra, Vecsésre, örömmel üdvözöltem Dezsőt, és mondtam neki, hogy pár napja töltötte be a motor a hatodik életévét. Ebből gyorsan ki is számoltam, hogy lejárt a műszakija. Megnéztük, tényleg. 11 nappal. Előző nap a nemzetközi zöld kártyát sikerült elintéznem, mert ott is félreadminisztrált valamit a biztosító, na de műszaki nélkül hogy? Mindegy, elindultunk. Aztán motorozás közben megszületett a megoldás: kell keresni egy vizsgaállomást. Némi kérdezősködés után Gyomaendrődön találtunk is egyet, ahol fél óra alatt friss matrica került a rendszámomra, így sima vonásokkal végre tényleg elkezdődhetett a túra!

Erdély, hova tűntél?

A cikk legvégén megtaláljátok az útvonalunk linkjét, amelyben az egyetlen hiba a határ körül van, ugyanis Sarkad után Méhkeréknél simán ki lehet menni Salontára (Nagyszalonta), a Google pedig – hiába a barátom – nem hajlandó áthaladni ezen a kilépési ponton. Mi azonban megtettük, így hamar váltottunk némi RON-t, majd kevés kérdezősködés után megtaláltuk Arany János szülőházát. Amely teljesen körbeépülve, szinte jelzés nélkül lapul egy salontai mellékutcában. Érdekes…

Mivel az indulás körüli szerencsétlenkedésem miatt némi csúszásban voltunk, innen folyamatosan haladtunk Kelet felé. Beius (Belényes) után nem sokkal a Bihar hegység alatt rátértünk a 75-ös útra, amelyet Krisztián barátom különösen ajánlott a figyelmünkbe. A burkolat minősége ugyan hagyott némi kivetnivalót maga után (sportosabb futóművű motorokkal nyilván visszafogottabban kell rajta motorozni, mint ahogy mi tettük), a vonalvezetése azonban nagyon kellemes volt. Ami azonban elszomorított, hogy egyetlen település neve alatt sem láttam az eredeti, azaz magyar megnevezését. A lakosságot elnézve is egy tiszta román részen haladtunk, holott ez a terület cseppet sem volt az valaha. Kis navigációs hiba miatt nem fordultunk időben Délnek Aiud (Nagyenyed) felé, így továbbhaladva Mihai Vizeazu (Szentmihályfalva) főutcájáról legalább a távolban megpillanthattuk a Tordai hasadékot.

Visszafordulva némi kérdezősködést követően rátaláltunk a helyes útra, és elértük a valóban hihetetlenül eldugott célunkat, Torockót (román neve Rimetea, de ez már rendesen ki van írva magyarul is). Még Gyomaendrődön a vizsgaállomás vezetőjétől kaptunk egy jó tippet: Torockón a templom mögött keressük a Forrás Borozóban Szilvesztert, aki segít mindenben (szállás, kaja) – ezúton is köszönjük a tippet Varga Bélának! Szilveszter hamar meg is lett: egy igazi jóvágású, ötvenes éveiben járó magyar ember volt, aki készségesen szerzett is borozójától vagy ötven méterre egy nagyon kellemes kis szállást. Megvacsoráztunk a közelben levő étteremben, ittunk Szilveszternél néhány áfonyapálinkát (meg hoztunk is haza, de sajnos nem eleget…), és a Székelykő tövében hamar el is aludtunk.

A második oldalon jobban szétnézünk Torockón, majd jön a Nagy Hegy. Lapozz!