Szétfúrom az ujjam, de ezt hamar elfelejtem

A kitűzött határidő, a vasárnap délután vészesen közelgett, percről percre nőtt bennem az idegesség: biztosan kész leszek a határidőre? Jönnek a meghívott emberek megtekinteni a motor első métereit, és én nem állok sehogy! Vasárnap délelőtt már egyenesen kapkodtam. Még hátra volt egy rakás munka, mint váltórudazat, fékrudazat, elektromos bekötés, kipufogó elvezetés, és az apróságnak látszó, de igen sok időt igényelni tudó dolgok. Mint egy gázbovden-fej átfaragása, egy fékfolyadék feltöltés légtelenítéssel, és sok hasonló pici szösszenetek. Gyengébb idegzetűek forduljanak el.

Aztán Csabi érkezte előtt fél órával megtörtént a baleset. Olyan hibát vétettem, amiről a szakiskolák műhelyfoglalkozásain biztosan mindenki elemi ismeretként hallhat az első tanórákon. A fúrógép alatt (különösen kisméretű tárgyaknak) csak valamilyen fogó eszközzel, szerszámmal tartunk ellent! Sosem puszta kézzel fogjuk a kifúrandó tárgyat! Kapkodtam: ” …csak ezt most gyorsan…úgysem lesz semmi baj…” – és elkapta a fúrógép az ujjam. Nem lett komoly baj, a körmöm sérült kicsit, mintha az őrangyalom figyelmeztető jelleggel meglegyintett volna egy tockossal.

És akkor megértettem valamit! Így nem lehet, nem szabad motort építeni. Egyáltalán, dolgozni egy műhelyben, veszélyes munkakörnyezetben. Akkor inkább ne legyen kész az alkotás, a tervezett munka. Nagy eséllyel eleve nem vezethet sikerre az a tevékenység, amit valamilyen kényszerrel terhelten végzünk, vonatkozzon az a kényszer bármire is. Azt gondolom most, ez egy fordulópont lesz az építésben, ami a tervezett befejezést illeti. Ugyanis akkor, ott elhatároztam, miután lezajlik valahogy ez a vasárnap, leeresztek kicsit, átgondolom az építés hátralévő részét, és ha szükséges, új időpályára állítom a projektet.

Ilyen gondolatok közt szépen megvártam Csabit, akivel még egy fél órában hegesztettünk egy ideiglenes kipufogócsövet, eszkábáltunk vízcsöveket a hűtő felé egy nyitott tágulási tartállyal, meg bekötöttük az aksit. Éppen csak pár perce kezdett el járni a motor, mikor megérkezett Macko. Míg Csabi melegítés gyanánt a műhely előtt gurult vele pár métert (így övé lett az első, mondjuk körülbelül 8 megtett méter), addig épp csak előkapta Macko a mobilját, amivel így megörökítette az első hivatalos próbakört.

A forró hűtővíz az ölembe lötyögve, nyakig úszva az olajban (nem jól tettem fel az olajkupakot a blokkra) szereztem meg az első méterek élményét. Hogy milyen volt? Ha nem is túl szalonképesen, de igazán nagyon-nagyon őszintén mondom el a végén. 

Ezt nem lehet, nem is kell tovább ragozni!

Legfeljebb annyit érdemes így utólag megjegyezni, hogy a megérkezés után jutott eszembe, a nagy kapkodásban elfelejtettünk olajat tölteni a váltóba, meg a szöghajtásba. De hát az orosz technikának ez meg sem kottyant. Nem is lett semmi baja.

Sorozatunkat hozzávetőleg fél évvel később kezdtük, mint ahogy a DaiRal építése valójában elindult. Most, hogy a dízel szörny menetképes, elértük a jelent. Ezzel pedig a heti folytatások megszűnnek, és csak akkor jelentkezünk újra, ha végső állapotában mutathatjuk meg olvasóinknak a járművet. Köszönjük az eddigi hűséget, rövidesen (néhány hét vagy hónap múlva) folytatjuk az utolsó, 20. epizóddal! Akit pedig addig is érdekel az események jelen idejű naprakész követése, Zoli blogjában, amely eddig is forrásunkként szolgált, kielégítheti információigényét a dízel motor további alakulásával kapcsolatban.