A sorozat korábbi részei a sorszámokra kattintva érhetők el: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9. és 10. epizód.

Robi

Elvesztettem a segédemet, Robit. Elhunyt.

Bármennyire is szerettem volna, ha megéri még legalább az első, félkész állapotú próbakört a drága, nem jött össze. Életének 14. évéig húzta, abban valamikor (nem tudjuk a pontos születési dátumot) utolérte a kötelező sors. Napokig nem is volt kedvem lemenni a műhelybe, bárhova néztem ott, felidézte az utolsó eseményeket. Mikor a vizslák szokásos betegségétől, a hátsó futómű-ízületek tartóképességének megszűnésétől esett bele mindenbe. Az olajos alkatrészekbe, rá a széthagyott szerszámokra. Másnapra meg feltűnő olajfoltok árulkodtak rozsdabarna szőrén az előző napi, vagy éjszakai „műhelymunkájáról”. Előre látható volt a vég, az utolsó fél évben már szteroidokkal tudott csak talpon maradni. Robi egy jól szituált, művelt öregúr volt. Sokat adott saját emberi tartására, méltóságára. Arra gondolok, amit már olvashattunk kutyabarát körök írott anyagaiban. Miszerint a vizslák már-már emberi empátiát megvillantó viselkedése azon okra vezethető vissza, hogy ők azt hiszik magukról, ők is emberek az emberek közti falkában, és nem kutyaként élik meg a faji identitásukat. Az előző nyáron eltört és megműtött lábával hazaérkezve sem volt hajlandó maga alá csinálni. Bent volt velünk a lakásban, beengedtük a magunk közelébe a könnyebb ápolhatósága érdekében.

A kórházból hazaérkezve majd egy napig még nem tudott lábra állni. Mikor már fájdalmakkal járó mértékben kellett pisilnie, minden lehetséges módon jelezte azt segítségünket kérve, csak ne kelljen összepiszkítania a fekhelyét. El is határoztuk a kis feleségemmel, az lesz az elaltatás pillanata, amikor dolga végzése érdekében sem tud már lábra állni, maga alá csinál. Mindkettő megtörtént. Nyugodjék békében.

Ha kihevertük, lesz másik segédszerelő…

A második oldalon azért foglalkozom a motor további sorsával is. Lapozz!