Tizenötödik nap, 2011.07.10. Vasárnap

Mivel a hajó indulása csak 14.00 órára volt kiírva, ezért kapkodnunk nem kellett. A csomagolással így is elég hamar végeztünk és már jóval tíz előtt elhagytuk az orosz gyarmattá lényegült szállodát. A forgalom igen élénk volt, de azért elég jól lehetett haladni. Egyetlen problémámat az jelentette, hogy a térképnek nem volt használható Tunisz melléklete, a kikötő megközelítéséhez, érkezésünkkor pedig nem tartottam fontosnak megjelölni POI-ként a GPS-ben a partraszállásunk helyét. Pedig az nagy segítség lett volna, hiszen ha utca szintű térkép nem is állt rendelkezésre, de iránypontként, viszonyítási alapnak feltétlen jó szolgálatot tett volna. Azaz volt még valami, de az tisztán a saját hülyeségemnek tudható be. Annyira a „Port” szó élt bennem „külföldiül” a kikötőre gondolva, hogy eszembe sem jutott utána nézni szótárban, fordítóban. Aztán csak mentünk, csak mentünk keresztül a városon és sehol semmi utalást nem láttunk rá vonatkozóan. Pedig több helyen volt reptér tábla, igaz azon vették a fáradságot és egy stilizált repülőgép piktogrammal egyértelművé tették a tábla jelentését, hogy akár egy írástudatlan törzsi berbernek se okozzon gondot a légi kikötő megtalálása. Ha ugyanez a kis trükk eszébe jutott volna a kikötői táblák készítőjének is, akkor megmentett volna pár száz ősz hajszáltól. Ugyanis a megoldás mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak éppen tudnom illett volna, hogy a kikötő franciául még véletlenül sem „Port”, hanem „La Goulette”! Így sikerült végül a 20 kilométeres távolságot +47 ráadással megtennünk. Gyakorlatilag körbe-karikára bejártuk a város peremvidékét. Viszont a rengeteg egyirányú és lezárt utca miatt nem volt egyszerű ráakadni a helyes irányra, több járókelő és rendőr segítségére volt hozzá szükségünk. Jó tanulópénz volt.

Persze még így is bőven időben voltunk a kikötői épületeknél. Először is maradék papírpénzünket eltankoltam, kihasználva a 70 Eurocentes árat. Majd megkerestük a G-N társaság irodáját és becsekkoltam magunkat, elkerülendő a Palermóban már megélt kellemetlenségeket. Aztán kétszer is megbizonyosodva a helyes kapuról, beálltunk a sorba, a már ott várakozó számos autó közé. Úgy egy órányi várakozás után kissé tovább tereltek minket, majd újbóli várakozás következett a dögmeleg betonrengetegben. Habár a kikötő előtt még a maradék aprónkon innivalót vettem, de az iszonytató melegben hamar elfogyott. Közben mindenféle árusok kísérelték meg kiénekelni utolsó millimjeinket és dinárjainkat, de jobbára sikertelenül. A végső aprópénzünkön Tunézia-matricákat vásároltam az aludobozra és az utolsó utáni garasainkat egy jóvágású fiatalember csalta ki belőlünk, valamilyen papír fejében, amitől szerinte „probléma mentes” határátkelés várható, de már vitatkozni sem volt erőm. Így ott álltunk 100 millimmel a zsebünkben (14 Ft), amit haza is hoztunk fiunk pénzgyűjteményébe.

Közben eljött a 14 óra (nekünk 15) és nem történt semmi. Érkezett és el is ment közben 1-2 helyi érdekeltségű kompjárat, de mirólunk elfeledkeztek. A tömeg egyre türelmetlenebb volt, kezdődött a duda koncert. De a hatóság embereit ez sem hatotta meg. Már nagyon kínzott a szomjúság, amikor egy fiatal, angolul is beszélő arab srác odalépett hozzánk és két műanyag pohárban hideg ásványvizet kínált nekünk. Hálásan fogadtuk el tőle. És ezekre az emberekre figyelmeztettek minket itthon, hogy vigyázzunk velük, mert gonoszok……… Kérdeztük tőle, hogy ez normális, hogy semmilyen menetrendhez nem tartják magukat a kikötői hatóság emberei? A válasza az volt, hogy pár éves kora óta rendszeresen utazik és eddig mindig így ment.

Végül jó másfél órás késéssel csak megnyílt a kapu, ahol az addig 6-8 oszlopban várakozó járműveket egyetlen jószándékú, de esélytelen tiszt próbálta igazságosan egy sávba terelni. csak azért, hogy aztán újból több oszlopba rendeződhessünk a pecsételős irodák ablakainál. Ott aztán megint megállt a tudomány. Megindult a lökdösődés, könyöklés az ablakoknál. Gondoltuk mi is megpróbálkozunk vele, de ezt a helyi határőr nem díjazta. Aztán egy arab úriember elmagyarázta, hogy melyik ablak tartozik a mi sorunkhoz. Azt is mesélte, hogy korábban nem volt ritka a 24 órányi várakozás, és hogy a Tunézia nemzeti hajótársaságához tartozó hajóknak mindig elsőbbsége van az olaszokkal szemben, így azok akármennyi időt is a nyílt tengeren, vagy a kikötőben vesztegelhetnek. Csak akkor rakodják ki-be őket, ha senki mást nem akadályoznak vele.

Ezt tekintve még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy alig 3 óra késéssel el is indultunk hazafelé. Igaz, a behajózás és a várakozás is járt némi izgalommal. Mikor már eljutottunk egészen a hajónkig, egy jóindulatú tiszt soron kívül letépte a jegyünket és előre küldött minket, hogy nyugodtan álljunk be a hajóba. Ez egyébként egész úton jellemző volt, hogy motorosként a lehető legnagyobb fokú előzékenységgel találkoztunk a hatóságok részéről az autósokkal szemben, bárhol is jártunk. Ezt szépen szolidan igyekeztünk is kihasználni.

Szóval beparkoltunk a hajó feneketlennek tűnő gyomrába, mikor rohannak ám utánunk, hogy ezt hogy képzeljük?! Elég értetlenül nézhettem és mutatom is a jegyünket, hogy az bizony már le is van kezelve. Erre szó nélkül otthagytak minket. Gyorsan összepakoltuk a hajón töltendő nap alatt szükségesnek gondolt holmijainkat és fellifteztünk a kezelő által beállított szintig. Ott egy kis asztalkánál üldögélő tengeri medvétől megkaptuk kabinkártyáinkat és mutatta, hogy csak menjünk előre a folyosón. Hát mi mentünk és mentünk és mentünk. És soha nem akart vége lenni annak a hatalmas hajónak. A hátsó végénél indultunk útnak és kiderült, hogy kabinunk a hajó elejében, a híd alatt van. Az ablakán előrefelé bámészkodhatunk, amerre az utunk vezet. Kellemes meglepetés volt, nem is számítottunk ilyen kényelmes és színvonalas elhelyezésre.

Lepakolva cuccainkat visszasétáltunk a fedélzetre, ahonnan a nyaktörő mélységbe lebámulva néztük tovább a berakodást. Közben, mikor a felhajtó rámpákat egy kivételével már mind felhúzták, érkezett egy zárt furgon. A rendőröknek valamiért nem tetszett a dolog, mert először csak heves hadonászás közepette ordítoztak vele, majd egyikük a nyitott ablakon keresztül ököllel jól pofán is vágta a késésben lévő szerencsétlent. Aztán kiszállították, kinyittattak vele mindent, átvizsgálták az autóját, végül felengedték a hajóra. Itt megvillant valami abból a speciális demokráciából, amiben az ország lakói még mindig élnek. Eszembe jutott, hogy mit mesélt El Jemben a vendéglős. A téli forradalom idején sem a zöld ruhás katonai rendőrség, sem a fekete ruhás csendőrség nem volt arra kapható, hogy lője saját népét az elnök kedvéért. De a kék ruhába bújt és közvetlen az állami irányítás alá tartozó karhatalom szó nélkül teljesítette a parancsot. Ezeken a verekedős fiúkon is kék gúnya feszült. Közben egyikük kiszúrta, hogy a 9 emeletnyi magasságban fotózom az eseményeket. Artikulátlan módon üvöltözött felfelé, én meg úgy tettem, mint ha semmi közöm sem lenne az ügyhöz és értetlenül néztem le rá. Kénytelen-kelletlen befejezte a cirkuszt, én pedig abbahagytam az izgatását, jobb a békesség alapon. Ugyan immár olasz zászló alatt álltunk, hivatalosan kilépve országuk területéről, de az ördög szemei nem véletlenül karikásak!

Aztán csak eloldozták az irdatlan vastagságú köteleket, feldübörgött a hajtómű és megrázva a teljes hajótestet, lassan elszakadtunk a betonozott parttól.  Ott álltunk hosszú időn keresztül elérzékenyülve és meghatódva és csak bámultuk az egyre távolodó partot, ami előbb hegyekké, majd keskenyedő sötét sávvá zsugorodott a horizonton. Akkor jött el az ideje, hogy egy nagy álmot „kipipáljunk” a belső, lelki határidő naplónkból. És még mindig nem hittük el, hogy tényleg eljutottunk idáig.

Elalvás előtt találtam a TV-n egy infó csatornát, amire a hajó pillanatnyi helyzetét, sebességét és irányát sugározták rávetítve egy térképre. Jó volt látni, hogy a viszonyítási pontoktól mentes tengeren is biztosak lehettünk abban, hogy haladunk hazafelé!

Napi megtett út: 67 km.

Innen már meg sem állunk hazáig… Persze ahhoz ki kell jutni a hajóról!