Egy csodaszép motor a Moto Guzzitól

A retró stílusú motor legjelentősebb, ráadásul kívülről észrevehetetlen változása a blokkot érintette: a belső alkotóelemek 70 százaléka módosult. A legjelentősebb mértékben az üzemanyag-ellátó rendszer alakult át, hiszen az eddigi kettős befecskendezőt egy központi, 38 milliméter torokátmérőjű Magnetti Marelli egység váltotta le, amely egy Y elosztóval juttatja a két hengerbe az éltető nedűt. A gyár szerint az innováció csökkenti az üzemanyag fogyasztást és a CO2 emissziót is javítja.

Az erőforráson kívül módosult a tank is: az új darab könnyebb elődjénél, annak ellenére, hogy acélból készült a korábbi polietilén helyett. A dupla acél bölcsőváz nem változott, elöl 40 milliméteres Marzocchi teleszkópok, hátul Sachs rugóstagok teljesítenek szolgálatot. Legalábbis a Standard és a Special változatokon, a csúcsot jelentő Racer kivitelben ugyanis Bitubo WMT gázos egységek dolgoznak hátul.

A megállásról elöl 320, hátul 260 milliméteres szimpla tárcsák gondoskodnak. A V7 Standard könnyűfém kerekeken gördül, míg a Special és a Racer kivitel elkülönül fűzött ráfjaival. A felniken minden esetben a Pirelli Sport Demon abroncsai feszülnek.

Az 51 lóerős legnagyobb teljesítménnyel és az 58 newtonméteres csúcsnyomatékkal nem egy kimondott erőgép a Moto Guzzi V7, stílusában azonban kevés cafe racer tud versenyezni vele, ha a kávéház előtti megjelenésről van szó. Főleg, ha Irina Shayk is a tartozéka lenne…

A Triumph Bonneville tesztelése előtt csak szépnek tartottam ezeket a motorokat, azóta azonban tudom, hogy simán alkalmasak lehetnek mindennapi közlekedésre, túrázásra, azaz bármire is. Úgyhogy csak bizakodni tudok benne, hogy egy szép napon egy Moto Guzzi V7 is eljut hozzánk legalább egy néhány napos tesztelés erejéig!