Ötödik nap: Pluzine – Hum – Szarajevo – Doboj – Samac – Eszék – Udvar – Tamási

Reggelizni álmosan levonszoljuk magunkat a szép kilátással büszkélkedő étterembe. A falakon mindenütt a dicső Piva-gát építéséről készült fotók láthatók. Elvárható szocialista derűvel a jövőbe révedő munkások mindenütt, egyenjókedv és kemény munka a téma. És beton, beton és megint csak beton. De ahogy elnézem abból ide is jutott bőven, az épület alkalmasint akkoriban épülhetett és ami anyagot betonnal ki lehetett váltani, ott szárnyalt a fantázia.

A reggeli is az akkori étlap átvételével kezdődik. Kicsit fogatlan és enyhén mogorva pincérnő adja elénk a szinte hártya vékonyságúra és opálosra kopott műanyagtokba bújtatott ajánlatot. Legbölcsebb választásnak sonka-tojás kombó tűnik, ha jól átsütik, attól talán nem kapunk semmiféle trópusi betegséget. Én teát kérek, viszonylag hamar megértetem magam. Feleség a kakaóval már kapufát lő. A meleg tejig még csak követi a hölgy az igényt, de aztán elveszti a fonalat. Így kapunk még egy csésze teát.

Felpakolunk, elindulunk és a város szélén beállunk tankolni az egyetlen kúthoz. Szeretnék nemzeti jelzésű matricát venni a dobozra, de nincsen. Ezt sajnos korábban elfelejtettem, több lehetőségem nem is lesz pótolni. A határátkelőig követjük a Piva-kanyon nyomvonalát, az átkelés itt is mindkét oldalon teljesen zökkenőmentesen zajlik. Leszámítva a határfolyón átvezető híd itt-ott korhadó fenyőfa-burkolatát. A hiányzó és elszíneződött csíkokat nem árt kerülni, ha csak nem akarunk a híd közepén a motor felállításával esztrádműsorral szolgálni a határőrök számára.
Szarajevóig meg sem állunk, ott is csak egy útépítés és az amiatti dugó kényszerít rövidebb szünetekre. Zenicáig jutunk, közben kis szakaszon igénybe vesszük az épülő autópályát, ami az elmúlt év alatt tovább nyúlt, vagy 20-25 kilométert. De ott az éhség azt diktálja, hogy keressünk valami harapnivalót. Milyen jól tettük! Rátalálunk egy grillsütödére, ahol egy kedves muzulmán csaj ad egy friss egész csirkét. Euróban fizetünk, de természetesen Konvertibilis Márkában kapjuk a visszajárót. Nagyon jutányosan váltja 2:1 arányban, nem úgy, mint korábban az autópálya díjszedője. Ő bezzeg nem vacakolt bonyolult fejszámolással, az egyszerűbb utat választotta az 1:1 váltással. Kerítünk még egy friss kerek kenyeret is és gyorsan kimotorozunk a városból. Az út mellett találunk egy kis asztalt és ott ebédelünk. A helybéliek nagy örömére, legalább is igen csak megbámulnak minket, akik pont ott várják a buszt, ami a jelzés nélküli megállóból azért egyszer csak felveszi őket. Gyorsan leszögezném, hogy én még ilyen finom, omlós és szaftos, mégis nagyon jól átsült csirkét soha eddig nem ettem. Innen is csókoltatom a zenicai grillsütős hölgyet. Már ha ez a muzulmán hit tanai szerint nem bűn. Ha az, akkor felejtsük el.

Még két megállót iktatunk be a határig, először egy valódi burek-sütödénél állunk meg és végre hozzájutunk kedvelt csemegénkhez, másodjára a horvát határ előtt még eltankolom a márkánkat, illetve vételezünk egy kis rizses csokit, mert ezt a műfajt errefelé igen magas színvonalon művelik. A horvátoknál autópályát választok, szeretnénk időben, még világosban hazaérni. Ez sikerül is, még fenn a Nap, mikor begurulunk a garázsba.

Nem volt ez egy „hűde” teljesítménytúra, különösebb kalandokban sem volt részünk, de ennek ellenére igen jól esett. Megkedveltük Montenegrót és már Boszniával kapcsolatban sincsenek előítéleteink. Talán a balkáni népeket meg kellene próbálnunk olyannak elfogadnunk, amilyenek. Ha barátsággal viszonyulnak hozzájuk, ők is mosolyogva és segítő szándékkal reagálnak. Nehéz évtizedeken vannak túl, ezt nem szabad elfelednünk. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy aki még szeretné látni a hamisítatlan Balkán igazi arcát, annak igencsak sietnie kell.

Mi, úgy gondolom, még biztosan visszatérünk.