Negyedik nap: Buljarica – Podgorica – Ostrog – Niksic – Savnik – Durmitor – Pluzine

Valamiért nem tudtam jól aludni, az éjszaka java részében álmatlanul forgolódtam. Azért egyszer csak reggel lett. Összepakoltunk, kifizettük a 10 eurós szállásdíjat, elköszöntünk bohókás házigazdánktól és kigurultunk a kapun. Ekkor vettem csak észre, hogy a német motoros pár is itt éjszakázott. Nagyon sajnálom, hogy nem találkoztunk még tegnap este, szívesen kifaggattam volna őket, hogy mi az uticéljuk a nem mindennapi módon megpakolt endúrókkal.
A nap első része eseménytelen örömmotorozással telik. Csak megyünk szép, nyugis tempóban és élvezzük a táj szépségeit. Aztán ez hamar semmivé lesz, amint megtámadjuk az ostrogi sziklakolostorhoz vezető utat. Elképesztő mennyiségű autó és busz kívánkozik a zarándokhelyre, majd természetesen dolguk végeztével visszafelé is. Csak mikor ennek az útnak az alapjait lerakták, még erősen a szamaras kordé dívott. A naiv tervezők nem gondoltak kétakkora luxusautókra, pláne nem turista buszokra! Ennek megfelelően igen akadozva halad felfelé a forgalom. Egy szűkületben hirtelen bedugulunk, mert a kanyarból előbukkan egy busz, ráadásul nem kis sebességgel. Igaz, előtte le sem szállt a dudáról. Az előttünk menő autók veszettül elkezdenek helyezkedni, tolatni. Nekem sincsen más választásom, hátrafelé löködöm a megpakolt behemótot. Közben nem veszem észre, hogy ahol megálltam a padkán, a kerekek közé egy szép nagy, gömbölyűre csiszolódott kő került. Elinduláskor még lendület nélkül felkap rá a hátsó gumi, de már csúszik is le róla. Lábam egy pillanatra nem ér még földig, mikor már igen, akkor már késő. A nélkülünk málhával együtt közel 350 kilós monstrumot esélyem sincsen megállítani dőlés közben. Elegánsan betakarózunk a vassal. A bukócsövön alacsonyra rögzített málhazsák és a doboz megfogják a dőlést úgy, hogy szinte csak le kell lépni róla, szerencsére F. sem szorul alá sehol. Pánikszerű kapkodással próbáljuk felállítani a technikát, mert ott hever az út közepén. Persze nem sikerül, de már ott is terem egy helybéli és segítségével már talpon is vagyunk. Csak F. ujjai véreznek, szerencsére csak kicsit. Belenyúlt valamibe vagy a kipufogó védőlemezénél, vagy a doboztartó csavarjánál. Ezt követően már esemény nélkül felérünk a kolostor alsó parkolójáig. Ott tudunk először megállni kicsit regenerálódni. Páromnak szüksége is van rá, szegény nagyon megijedt és sokkolta a szűk út a nagy forgalmával. Úgy döntünk, hogy innen vissza is fordulunk, nem megyünk fel a kolostorhoz.
Niksicben megállunk egy pékségnél, hátha találunk jóféle húsos bureket, de sajnos az nincsen. Úgy látszik a burek itt csak reggeli étel, napközben már nem keresik a helyiek. Negyedik napja vagyunk úton, de még nem volt hozzá szerencsénk. Én azért eltüntetek egy édes meggyes lepényfélét, ami határozottan jó hatással van rám. Észak felé haladunk és az első alkalommal lekanyarodunk a Durmitor Nemzeti Parkhoz vezető útra. Döbbenetes változás, egy év alatt. Ahol tavaly még csak földmunkagépek álltak és némi látszatja volt csak az általuk elvégzett munkának, mostanra Savnikig úgy 35 kilométer hosszan ragadós, fekete, hibátlan széles aszfaltcsíkon lehet élménymotorozni. Talán náluk az EU-s pénzek szortírozásánál nem az az elsődleges, hogy miként lehet 100 egységből 80-at lenyúlni és a maradékon megvalósítani valami használhatatlan látszatdolgot? Nagyot fogunk mi még sajnos nézni a most még kicsit lesajnált Balkán után is, amikor úgy lelépnek minket a bölcs forráskihasználásuk miatt, mint a pinty.
A Durmitorról sokat írni nem lehet. Vagy látja valaki és beleszeret egy életre, vagy hiába minden szóvirág, jelző, hasonlat. Számomra elbűvölő hatással bír, ha nem lenne ilyen messze biztosan gyakran megfordulnék benne. Tavalyi kétszeri pacallá-ázásunkat követően kifejezett igényünk volt végre arra, hogy szép időben, netán Napsütésben is megcsodálhassuk varázslatos sziklavilágát. Minden álmunk így váljon valóra!
1500 méteren még elég volt egy póló, onnan is csak egy vékony pulcsi kellett, elkerülendő a megfázást. A forgalom gyér volt, ezért igen örültek nekünk, amikor megálltunk egy kései ebédre az egyik fennsíkon található fogadónál. Itt akár még éjszakázhatnánk is, ugyan a luxust teljesen mellőzve, mert kis kutyaól-szerű bungallók várják a megfáradt vándort.
Ugyan az étlap elég változatosnak tűnt, hamar kiderült, hogy igazából kétféle menüből lehet választani. Csevap, vagy birkasült? F. az előbbit kéri, én életemben először hajlok rá (biztosan a hely szelleme zavarta meg az elmémet), hogy megkóstoljam a bégető fűnyíróból készült főfogást. Túloznék, ha azt állítanám, hogy ehetetlen volt, de nem kötöttünk életre szóló barátságot a birkaoldalas és én. Ám mivel az adag mennyiségével itt sem volt baj, ráadásul isteni, házi sajttal gazdagon meghintett sopszka salátát is szervíroztak mellé, így F. csevap-maradékán és azon vígan elvoltam. Közben a házigazda azzal múlatta az időt, hogy 4 éves forma kislányát ültette a motorokra, mert közben érkezett még négy szlovén túrázó is. Jó képet vágtunk hozzá, habár láttam a szlovén kollégák arcán is az aggódást. Eljátszottam a gondolattal, hogy mivel ezen az utazáson ennél több jó már úgy sem igen történhet velünk, esetleg innen egyből elindulhatnánk haza, de aztán végül győzött a kényelemszeretet és a lustaság.
Leereszkedve a Piva kanyonba, bemotoroztunk Pluzine városkába. Találtunk is egy igazi szocreál szállodát, ami (minő meglepetés) a hangzatos Piva nevet viseli. Kicsit beton, kicsit koszos, de a mienk. Maradtunk. A motort csak az utcán, a bejárattal szemben lehetett hagyni, de megbíztunk a helybéliekben és nem pakoltunk mindent fel a szobába. Körbe sétáltuk a várost és ismét elcsodálkoztunk rajta, hogy micsoda élet zajlik náluk késő este az utcákon. A sportpályák kivilágítva, sok gyerek mindenütt. Az egyből feltűnik a déli népeknél, akármerre járunk, hogy nagyon szeretik a gyerekeket.
A szálloda étterméből felszűrődő balkáni zene hangulatossá teszi az estét. Eszünkbe jut tavalyi útitársunk Jocó, aki egészen addig szerette a balkáni népzenét, míg egy egész éjszakán keresztül nem tudott aludni miatta. Na, minket ez a veszély nem fenyeget, felőlünk akár robbantgathatnának is. Vagy azt azért talán mégse tegyék.

Sajnos túránk utolsó napja következik…