A túra első része itt olvasható.

Harmadik nap: Budva – Cetinje – Podgorica – Virpazar – Bar – Buljarica

A meleg reggelre valamelyest csillapodott, de jelezte a hőség mértékét, hogy az éjszaka folyamán minden iható állagú folyadék eltűnt a szobából. Mégis folyamatosan szomjas voltam. Belőlem nem lenne jó sivatagi vándor. Ugyan tegnap még azon gondolkodtunk, hogy két éjszakát is maradnánk itt, ez most már nem tűnt jó ötletnek. Inkább alszom szabad ég alatt, mint még egy ilyen pokoli éjszaka a levegőtlen odúban. Nagyon szép hegyi út vezetett Cetinjébe, több szakaszon csodás kilátással a tengerre, Budvára és Sveti Stefan szigetére. A Lovcen nemzeti parkot tavaly bemotoroztuk, most egy másik természeti látványosság vonz, a Skhodera-tó, vagy ahogyan itt hívják, a „Skadarsko Jezero”. Persze minket ez alkalommal nem elsősorban az itt megtalálható, mintegy 240-260 féle madárfaj érdekelt, hanem maga a környezet és a vizuális élmény. Képeken láttam már, útleírásokban olvastam már pazar, de vadregényes hegyi útjairól, korlátok nélküli szédítő szerpentinjeiről, amik kellően felcsigázták érdeklődésemet.
Cetinje és Podgorica között megpróbálkoztam egy kis mellékúttal, de az olyan rossz minőségű volt, hogy a túlterhelt Vara futóművei bedobták rajta a törölközőt. Egyrészt nem állt szándékomban tovább kínozni a minduntalan fel-felütő első villát és az öntvény kerekeket, amúgy pedig ezzel a tempóval soha nem értünk volna oda. Ezért visszatértünk a főútra és azon hajtottunk be a fővárosba. Az ugyanolyan jellegtelen és koszos volt, mint korábban is. Valahogy semmi fővárosi hangulata nincs. Elérve a tó mocsaras, északi végét, Virpazarnál balra kanyarodtunk és kis híján el is sodortunk egy elénk ugró, hadonászó szakállas figurát. De nem volt kétségbe esve, azonnal kezdte mondókáját, miszerint németül, angolul, franciául és oroszul ajánlaná szálláslehetőségét, ha meghallgatnánk. Nem hallgattuk meg, búcsút intettünk neki és megkezdtük a tó menti utazásunkat. Varázslatos 40 kilométert tettünk meg a partvonalat követő szerpentinen, amit valóban nem ajánlok tériszonyban szenvedőknek. Az út végén egy hajtűkanyarral átkeltünk egy hágón és visszafordultunk a tenger felé. Ezen a ponton mintegy 500 méterre közelítettük meg az albán határt. Idén nem terveztünk albániai kiruccanást, oda útlevél nélkül még nem lehet beutazni, a tavalyi tapasztalatok és a kapott információk alapján hozzájuk egy nap amúgy sem lenne semmire sem elég. Majd egy másik alkalommal.

Az első faluban megálltunk egy kis boltnál kenyeret és vizet venni az ebédhez. Majd megtaláltuk a tökéletes ebédlőt is, egy szelídgesztenye ligetben az árnyat adó fák alatt koptattuk a hazulról hozott konzerv-készletünket. Barban leparkoltam egy kávézó előtt a járdán, ittunk egy kávét és üdítőt, majd megkértem a tulajt, hogy hadd maradjon a motor az üzlet előtt. Nagyon lelkesen bólogatott, így nyugodtan hagytuk ott a felpakolt gépet, szinte minden értékünkkel együtt, mert nem volt kedvünk a melegben pakolászni, cipekedni. Elsétáltunk a kikötőbe, ahol végre meg tudtam csípni egy kis vezeték nélküli netet, jól jött egy kis szállás-infóhoz, meg a hazai cimboráknak egy bejelentkezéshez a szokott fórumon. Ha már itt jártunk, megérdeklődtük a Bariba való kompozás lehetőségeit, tarifáját is. A jövőben terveink szerint itt szeretnénk áthajózni olasz-honba Tunéziába menet, ehhez próbáltunk információt gyűjteni. Mivel szállás-ügyben nem lettünk sokkal okosabbak, elindultunk Buljarica felé, ahol ismertünk egy takaros kempinget. Elhatároztuk, hogy ha útközben nem találunk más, kedvünkre való lehetőséget, akkor ott éjszakázunk. Valahol útközben kellett lennie egy magyar tulajdonú hegyi panziónak, amit ajánlottak is korábban, de szerettünk volna a lehető legközelebb lenni a tengerhez, ezért nem is nagyon kerestük. Viszont Buljaricáig nem is találtunk másik szálláshelyet. Ott lementünk egészen a strandig, mert emlékeztünk rá, hogy ott is álltak lakókocsik. Kemping az van is, de sokkal inkább hasonlít az állaga egy dél-koreai munkatáborhoz, mint kempinghez. Akkor vissza az ismert helyre, ami úgy 400 méterrel távolabb volt a nagy víztől.

Letámasztottam a gépet és mivel a tulaj éppen más felé járt, körbesétáltuk a tábort, helyet keresve. Majd megjelenik emberünk és látva a nemzeti színű pólómat, már messziről kiabál: „Jónapotkívánok, istenhozta, nembeszélmagyar!”. Ez mindenesetre jó alap az ismerkedéshez. Közben érkezett egy fiatal gyalogtúrázó pár, így együtt indultunk, immár a tulajjal kiegészülve, sátorhelyet válogatni. Közben a diskurzus több nyelven zajlott, emberünk minden eshetőségre fel volt készülve. Mutatott árnyékos, napos, romantikus helyeket, több nyelven ecsetelve mindnek az előnyét, aztán maradtunk a már kiválasztottnál, pár lengyel sátor mellett. Feltűnően sok lengyel volt autóval a kempingben, valamint csehek, és szerb rendszámot is többet látni. Igaz, azok mellett nem ritka a magyar szó. A Vajdaságból sokan járnak ide nyaralni.
Letáboroztunk, rendbe szedtük magunkat (nagyon kulturált kiszolgáló létesítmények voltak) és sétáltunk egy nagyot nem utolsó sorban azért, hogy megtaláljuk a kedvünkre való helyet vacsorához. Közben láttunk egy német motoros párt, a férfi egy Africa Twin, a hölgy egy KLE nyergében, sok csomaggal, tartalék bütykös gumikkal és kannákkal. Vajon hová mehettek így megpakolva? Közben a tengerparti tömeg elkezdett visszaszállingózni a lakott terület irányába. Ki autóval, ki robogóval, a többség pedig csak úgy gyalogosan. Jellemző sztorinak lettünk a tanúi, ami híven tükrözi mentalitásukat. Két autó halad egymás mögött, a keskeny úton, akadályoztatva a gyalogosok forgalmától. Az elöl haladó valószínűleg ismerősre bukkan a padkán sétálók között, megáll és hangos beszédbe elegyednek. A hátul álldogáló sofőr tűri egy ideig a kényszerű pihenőt, majd türelme fogytán ráfekszik a dudára. Erre a tömeg is haragra gerjed. De nem ám a forgalmat feltartó autós ellen! Egy frászt. Azt szapulják, aki nem bírja kivárni, míg a két jóbarát kellő módon kibeszélgeti magát.

Vacsorára beültünk egy nyitott teraszú vendéglőbe, ahol már terítettek a késő esti rohamra számolva. De mi még elég korán érkeztünk, alig páran lézengtek. Az ételek kifogástalanok, még szerencse, hogy mikor F. rendelt, a pincér kérdőn ránézett és visszakérdezett, hogy biztos-e benne, hogy egy egész adagot kér? Majd kérdésére közölte, hogy az adagok nagyok. Mint kiderült, nekem is elég lett volna egy fél adag, persze azért egy banán split még a kihagyhatatlan kategóriába tartozott a végén. Közben érdekes, csendes közjáték zajlott a helységben. Belépett két férfi, akiknek láttán a zenész azonnal odasietett eléjük, majd úgy ölelték meg hosszan egymást szótlanul, ahogyan csak bajtársak között szokás. Majd ugyan ez megismétlődött a főnökasszony megérkeztekor is. Ki tudja, hogy a nem is olyan régi háború milyen nyomokat hagyott az emberekben, micsoda titkok, elfojtott érzelmek bujkálnak még bennük, míg végre valamikor le tudják zárni életüknek azt a zavart, fájdalmas korszakát? A sátor helyett célba vettük a tengerpartot. Némi szőlővel és innivalóval felszerelkezve elfoglatunk két nyugágyat és csak néztük az ezüsthold fényében partnak szaladó hullámok tajtékát. Nem voltunk egyedül, sokan választották még ezt a mozit ma este.

A következő oldalon végre visszatérünk a Durmitorba.