Szóval hol tartottunk? Ma hatkor elrajtoltunk, de megálltunk mert 24 órája nem ettünk. Úgyhogy akkor már írok valamit, igaz lassan megy, mert közben falom a narancslekváros palacsintaféleséget. A hajókirándulás, ahol az előző hosszabb beszámolómat abbahagytam, megérne külön egy regényt, egyben volt unalmas is és döbbenetes sztorikkal ékes.
Maga a társaság színessége is különleges jelentőséget adott a történéseknek: jöttek erdélyi nacionalisták, jött Pákó, a Bódi Lány, rengeteg világjáró, motorosok, amerikaiak, jófej székelyek, győriek, olaszok, arabok, spanyolok és egy csomó ember, akiket be sem tudtam sorolni. A „rakomány” saccra 1’000 emberből és 3-400 járműből állt.
A legdurvább sztorikba csak belekezdenék, nyugodtan gondoljátok tovább… Például amikor szegény Pákó két ember kezében fent a fedélzeten lengedezik a korlát felett, de mire jótevői észbe kaptak, Pákó székely szobatársa kérdés nélkül ki is ütötte egyiküket… hát mondom, ez jól kezdődik! Bár ahogy hallottam már a kompra várva is megcsináltuk „mi magyarok” a fesztivált, többen félholtra itták magukat, úgy próbáltak intézkedni az olasz hatóságokkal és felállni járműveikkel a zsúfolt hajótestbe. El tudjátok képzelni? Nos én nem tudtam, legalábbis annyira durván nem, mint ahogy állítólag valójában történt.
Aztán hallottam olyan sztorit, hogy a szelíd útitárs megszívatására a jó öreg előhívós fényképezőgépével készítettek pár fotót a fogkeféje és az ürítésre szolgáló szervek közreműködésével… Szóval számomra ez a tömény abszurditás két napja volt, de sok barátra és elismerő pillantásra tettünk szert – többek között ezért is jó döntés volt a kompolás, pláne, ha a következő napra gondolok, ami szívás ezután következett…
Azért belekezdek a nagy afrikai kalandba is, bár vegyesek a gondolataim. A kikötés helyi idő szerint hatkor történt, mi hétre már a negyven kilométerre lévő célkapuban voltunk, ami hatalmas szó. Mint később kiderült, volt akinek négy óra volt a várakozás a vámon – ezért (is) jó motorral menni! Szóval tovább folytatódott a kényelem és gondtalanság, ami a kompozás alatt is megvolt – de ez csak a reggel hat órai rajtig tartott!
A reggeli eligazításon a fele banda még ott sem volt, de azért mi időben elindultunk. A második feladat környékétől aztán elkezdődött a szinte véget nem érő terep. 570 kilométert írtak az itinerre, amire 13 óra volt megadva. Mi 18 óra alatt 850-et tettünk meg, és egy csomó feladatot kihagytunk. A vörös iszapos ragadós sár nagyon megnehezítette a dolgunkat. Persze gumit cserélni nem volt idő, bár szerintem sokat nem segített volna az sem.
A nyomokból sokszor úgy tűnt, mintha a többiek nem erre mentek volna. Ami nem igazán volt gond, hiszen mindenki más taktikát választott – szóval kevés közös útvonal volt. Akadt olyan feladat, ahol egy nagyjából négyszáz méteres szintkülönbséget kellett volna legyőznie a GS-nek. Nem sikerült, bár ezt végképp nem fogom a gumira. Így itt például következett egy jó óra gyaloglás és hegymászás. Az igazi kaland az volt, hogy a hegy tetején elrejtett három darab varázsdobozból egyet sem találunk meg (ami pesze sok plusz pontot ért volna). Ha ezt előre tudom, akkor nem hiszem, hogy elindultam volna – bár rám fért egy kis mozgás.
A legbénább feladat, ami ezzel együtt nekem nagyon tetszett: Meknes fél városnyi múzeumának vécéjében meg kellett találni egy lámpakapcsolót és leolvasni, milyen márkájú elektronikai termékről is van szó.
Innentől a célba érkezésig nincs fénykép, a beérkezés előtti öt órát szakadó esőben motorozva, amúgy nyolc fokban tettük meg. Közben a fele hardware eszközünk és mi magunk is alaposan ronggyá áztunk. Majd jött a slussz poén: a célban sem szállás, sem meleg víz, sem fűtés, sem semmi. Kész szerencsére onnan háromszáz méterre volt egy négy csillagos hotel. Usgyi! Még mielőtt észhez tértünk volna az örömtől, közölték: itt sincs fűtés és áram sem – de legalább az ár barátságos 22 euró volt ezért a különleges afrikai amis-fílingért!
Mára ennyi, most át kell kelnünk az Atlaszon és állítólag ott szakad a hó…
A folytatás sem lesz egyszerű… Nem lövöm le a poént, de van baj! Már nem a Katáékkal vagy a motorral, hanem a körülményekkel.
Ez már csak ilyen 🙂
Afrika > de azért iszonyúan csodás 🙂
Néhány évvel ezelőtt nagy álmom volt a Bamakó, de elég sok szopást hallani róla. Akkor már inkább saját erőből, nevezési díjak és egyéb felesleges, kidobott pénzek nélkül megyek szopni. Úgy még lehet élvezném is. De egy állítólag szervezett versenyen ne legyen már ilyen fejetlenség! Nem konkrétan az idei évre értem, mert még nagyon az elején vagyunk, de több résztvevőtől hallottam már lehangoló sztorit az amúgy jó kezdeményezésként indult Bamakóról.